Gyulai Pál: A szarka és a gilice
Gilice betoppan:
"Taníts, hogy kell fészket rakni,
Te tudod legjobban."
"Szívesen, húgocskám!"
Dolgozik már rajta.
"Csak így, csak úgy, csak, csak, csak!"
Mindegyre azt hajtja.
Szótlanul ott ülni
Gilice is restell.
Beszélgetni kezd el.
"Hát csináld, ha tudod!"
Szarka mond haraggal,
Félbe-szerbe hagyja dolgát,
S elröpül azonnal.
Szarkáéhoz képest,
Fészke gilicének
Ezért maradt csak egy darab -
Eddig tart az ének.
Zelk Zoltán: A tölgyfa születésnapja
Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója,
ha a madaraknak kalapjuk lett volna,
bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak.
Mert többet tudott ő a madarak életéről,
mint maguk a rigók és mátyásmadarak.
Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain,
ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát,
és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja.
Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta,
hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos öreg tölgyfát.
Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának,
s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van,
s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját.
Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék,
de a bagoly ezt is tudta:
- Mi lenne más, mint valami szép dal?
Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának.
De nem akárhogyan!
Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt,
és egyszerre elénekeljük holnap hajnalban.
Megkezdődött a nagy tanulás,
de bizony nem sokra mentek vele.
A rigó csak fújta, hogy "tillió",
a szarka csak azt, hogy "csörgő-csörgő",
a varjú csak azt, hogy "kár Pál, kár Pál".
Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott.
De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira,
és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.
Úgy is volt jó ez,
mert így tetszett a százéves tölgyfának,
s meghatottságában azt ígérte,
hogy még száz évig fogja ringatni
a rigó-, szarka- meg harkályfészkeket.
ha a madaraknak kalapjuk lett volna,
bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak.
Mert többet tudott ő a madarak életéről,
mint maguk a rigók és mátyásmadarak.
Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain,
ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát,
és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja.
Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta,
hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos öreg tölgyfát.
Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának,
s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van,
s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját.
Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék,
de a bagoly ezt is tudta:
- Mi lenne más, mint valami szép dal?
Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának.
De nem akárhogyan!
Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt,
és egyszerre elénekeljük holnap hajnalban.
Megkezdődött a nagy tanulás,
de bizony nem sokra mentek vele.
A rigó csak fújta, hogy "tillió",
a szarka csak azt, hogy "csörgő-csörgő",
a varjú csak azt, hogy "kár Pál, kár Pál".
Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott.
De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira,
és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.
Úgy is volt jó ez,
mert így tetszett a százéves tölgyfának,
s meghatottságában azt ígérte,
hogy még száz évig fogja ringatni
a rigó-, szarka- meg harkályfészkeket.